Nem szeretem a szavakat. De a mondatokat sem, sőt lényegében az egész jelrendszertől irtózom. Pedig sokat használom, talán az átlagnál jóval többször és ügyesebben is. De csak azért, mert rászorulok, függök tőle. Legszívesebben a sarokba dobnám, meghagynám a történelemnek ezt az elavult rendszert, de nem tehetem, mert még mindig ez a legjobb lehetőségem arra, hogy kifejezzem önmagamat, akaratomat, vágyamat, gondolataimat. Ez a legbeváltabb módja a kapcsolatteremtésnek és –tartásnak is. Rá vagyok utalva, nehezen lennék meg nélküle…
Millióan hisszük azt, hogy mesterei vagyunk a nyelvhasználatnak, és bátran jelentkeznénk is azokra az álláshirdetésekre, ahol „jó kommunikációs képességű jelentkezőket” várnak. Pedig, ha-ha-ha, nem is vesszük észre, mennyire amatőrök vagyunk. Tegyük a kezünket a szívünkre (ez is mekkora félrebeszélés, ami abból fakad, hogy kritika nélkül alkalmazzuk a leggyakoribb mintákat), és gondoljunk bele, csak a mai napon hányszor értettek félre bennünket. Még akivel igen kidolgozott a kódrendszerünk (ún. „félszavakból megértjük egymást”-kapcsolat), az se ugyanazt a gondolatot kapta meg, amit mi éreztünk, amikor át akartuk adni. Még a legügyesebb költők sem tudják alkalmazni, pedig ők nem csak a legegyszerűbb síkon használják a nyelvet, hanem másodlagos, harmadlagos elvonatkoztatásokban. De ők is csak botladoznak a szavak erdejében, ők is csak kukáznak a szemétben, hátha találnak valami tiszta kincset. De hát nekik sem megy, és akkor hol vagyunk mi ettől??? Apropó költők, van köztük sok poszt-modern, akiknél látom, hogy szenvednek ezzel a problémával, és helyette próbálnak egy szabadabb kifejezőrendszert építeni szavakból, jelekből, formákból. De ezek még korlátozottabbak, mert nincs kódfejtő kulcsom hozzá, így egy szót sem értek belőle. A boltossal, rokonommal, barátommal, szerelmemmel való beszélgetésekhez legalább megvannak a vagy társadalmilag meghatározott, vagy közösen kidolgozott használati útmutatók. De hát még így is béna vagyok… Ráadásul nem is biztos, hogy a legjobb eszközt választottam az önkifejezéshez. Hasonlattal élve, kábé abban a lehetetlen helyzetben vagyok, mintha a Hungaroringen Kubicát egy kétütemű Trabanttal akarnám legyőzni, amit ráadásul nem is tudok vezetni, csak láttam gyerekkoromban, hogyan rángatta apám a kormányt, és azt próbálom utánozni. Látszatra vezetnék…
Nem szeretem a szavakat, mert korlátolttá tesznek. Hiába állítják a szakemberek, hogy milliónyi egyéni megnyilvánulása lehet, sőt akár végtelen variációja van. Ez igaz, csak elfelejtik, hogy csak egy alaphalmazban érvényes. Az Egész ennél jóval több, megfoghatatlanabb. És ez a kulcsproblémám is: nem szeretem a szavakat, mert megölik az Egészt. A szavak öntudatlan Gyilkosok. Van bennem valami ősi, kifejezhetetlen érzés, gondolat (az se fejezhető ki szavakkal, hogy mi van bennem – a beleken és szöveteken kívül), amit meggyalázok, megszégyenítek azzal, hogy megpróbálom szavakba önteni. Paradox módon megpróbálom a kifejezhetetlent kifejezni. És nem szeretem a szavakat azért sem, mert az egyszerű és használható esetben is torzítanak, mint egy foncsori tükör. Bár ez az előzőből fakad: a Valóságot akarom tükrözni, de az már csak egy hamis más. Ez van…
S amiért szomorú és pesszimista vagyok, az az alternatíva-hiány. Nem tudok helyette nagyon mit ajánlani. Ugyan a kommunikációnak számos más eszköze ismert (metakommunikáció, mimika, paralingvisztika, stb.), de azok is csak a beszédet színesítik. Feltételezik egymást. Talán a tettek, amiből oly kevés van ma, talán azok bírnak mindennél erősebb kifejezőerővel. De ebben sem vagyok biztos…
Végezetül álljon itt (bár ha felülről nézem a nyomtatott papírt, akkor feküdjék) egy Ottlik-idézet: „Egyáltalán, dögöljenek meg. Mert csak a hangos szóból és rúgásokból értenek, a zsíros kenyérből, a látszatokból, a géppuskából, amivel ő nem rendelkezik, s amivel nem is menne semmire, mert akkor máris félreértés lenne az egész. Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt…” /Ottlik Géza: Iskola a határon, III./2. rész p. 282/
