Érdekes dolgot találtam most reggel az interneten. Egy nagyon érdekes írást, amely néhol issé ezoterikus, de az tény, hogy rendkívül elgondolkodtató, és szerintem aktuális is. Valamint érdemes róla vitázni is! Íme:

"A halál, az elmúlás tabu egy olyan korban, amikor az individuum már-már isteni jogokat követel – mit követel, önkényesen szerez meg – magának. Az Élet Urai vagyunk, az Univerzum Büszkesége, a felegyenesedett emberiség. Halál nincs, az elmúlás nem az én ügyem, a elbukó pedig egyszerűen átlépendő. Az élet megy tovább, mondják.

Igaz. Mégis mindig akadnak, akik megállnak cseppet a halál, az elmúlás nagy talánya előtt mérlegelni, vajon mi is ez, hogy is van ez? Ezekből a megtorpanásokból értékes tapasztalatok származhatnak, a megálló, gondolkodóba eső személy pedig meghallhat, megláthat valamit abból, amit a többség ugyanúgy hivatott látni, hallani, ám nincs hozzá érzékenysége, magyarán szólva szarik bele.

Az emberiség korszakai mindvégig agressziót, enyhébb esetben ignoranciát hirdetnek, az együttérzők hangja gyakorlatilag elvész a prédaűzés vad robajában. Történelem pedig nincs is, hisz az események egymásutánja pusztán az írás, a lejegyzés révén lesz történelemmé, s még e történet- és szépírások is az írók saját szemléletén át mutatják be nekünk az adott kor szellemiségét. A történelem nem egzakt tudomány, pusztán levéltári tevékenység, könyvtári rendszerezés. Persze, ha meg akarjuk vizsgálni, hogy más korok írói mit jegyeztek le, természetesen megtehetjük. Sőt, e tevékenységgel akár tudományos rangot is szerezhetünk magunknak, igen kiváló ismerői lehetünk más korok munkásságának.

A kérdés azonban fennáll: mindez közelebb visz-e bennünket a valóság látásához, a szintézishez? A transzfigurációhoz, ha úgy tetszik. Teljesebb emberek leszünk általa? A gyermekek az iskolák kijártánál jobb emberekként jönnek ki? A sportoló toleráns emberré lesz a sporttól? A tudományok szolgálnak-e kézzelfogható jótanáccsal az egyes individuumok számára? Vajon a diploma jobb közösségi emberré tesz? A másod-, és harmaddiploma még és még önzetlenebbé tesz? Bölcs lehet-e bárki, aki külsőségektől vár boldogabb, teljesebb életet? Engem egy emberben csupán az érdekel, rábíznám-e örömmel a gyermekemet? Érzem-e benne az átlényegülést, a posványból kiszakadást? Önzetlen-e a tetteiben is, a gondolataiban is? És rendíthetetlen-e vajon? Ezek érdekelnek, mert önző, versengő, ignoráns félemberből kijut nekem minden nap minden percében száz meg ezer. Az érdekel mindenkiben: tisztában van-e valóban emberi mivoltával, s ismer-e megalkuvást? Nem pedig, hogy jól csűrt, ezer hivatkozással megtámasztott hamis demagógiára képes-e.

 
A hajdan megszerzett Tudással való bánásmód pontosan elénk tárja bármelyik ember valódi lényét. Ha valaki a Tudás képességével büszkélkedik, ha értelme hivalkodóan, bekeretezve lóg szellemének falán, ha e vélt nagyszerű képességére - arra, hogy képes volt megtanulni valamely dolgot – büszke, nos pontosan úgy viselkedik, mint az a kiskamasz, aki „az én apukám erősebb” felkiáltással igyekszik más tollával ékeskedni. A Tudás csupán annyit jelent, hogy a puszta szemlélődés és egyszerű jelenlét állapotából kilépve egyszer csak bepillantást nyerünk a dolgok összefüggéseinek birodalmába. Egész emberi életutak mennek rá arra, hogy e birodalom csupán egy-egy apró részletét föltérképezzék, majd múlandó papirusztekercsekre, vagy műanyagkorongokra följegyezzék a vélt tapasztalatokat. Olyan ez, akár a hangok. Az egyes hangok elkülönítve pusztán hangok. Az egyszerű létformák hangokat hallanak, számukra a hangsorok is csupán hangok sokasága. Ám a magasabb létformák, a Tudásból, a szellemből részesedők bepillantást nyernek a hangok közti összefüggések világába. Értik, de legalábbis tisztán érzik a hangokon túl az azokat áthidaló űrt is, a hangközök harmóniáját, amit így már zenének is nevezhetünk. S ez az analógia bárhol megáll. Bármely dolog akkor válik igazán érdekessé, akkor szít szenvedélyeket, ha belelátunk a jelenségek mögötti-közötti összefüggésekbe. Ám erre a látó-képességre büszkének lenni, erre intézményeket építeni, ebben versengeni szánalmas és értelmetlen.

A Tudás fája és az Élet fája nagyon egyszerű, nagyon bölcs szimbolika, melynek megértése ma elengedhetetlen. Bármelyik fa gyümölcsét birtokba vehettük volna, s mi a Tudást választottuk az Élet ellenében. Ez súlyos gondolat, érdemes rágódni rajta kicsit. Halandók lettünk, esendők, kiestünk a Teremtés öléből, a Paradicsomból, dolgoznunk kell az Életért, máskülönben szembe kell néznünk a legnehezebbel, a halállal. A Tudás csakis az Élet ellenében lehetett a miénk.

Az Élet pedig csak úgy lehet igazán a miénk, ha önfeledt. Ha a Tudás nem árnyékolja be. Hisz a Tudás egyben a halál tudása is, ennek birtokában pedig hogy is lehetne teljes és önfeledt az Élet? E két dolog, a Tudás és az Élet komplementerei egymásnak, egy dialektikus világ két pólusa. Eddig így volt.

Ha létezik a fejlődésnek értelme, az nem lehet más, mint a Tudásnak az Élet szolgálatába állítása. Tudásunk tárgyának, céljának az Életet kell megtennünk. Meg kell tanulnunk élni, és kizárólag az Élet igenlését gyakorolni. Minden ebből fakad. A pacifizmus, a humánum, az erkölcs, a morál. Jelen állapotában az emberiség nem tudja elképzelni, milyen potenciál rejlik benne. Fogalmunk sincs, mit hozhat egy drámai változás az ember világában, ahogy a hernyó sincs tisztában azzal, hogy pillangó lesz, csupán érzi, tudja, hogy valami gyökeres változás megy benne végbe. A kimenetel - rejtély.

Kell-e tehát küzdenünk a fenntartható fejlődésért? Igen is, meg nem is. Magunkért kell küzdenünk, magunkat kell felkészítenünk egy paradigmaváltásra, magunkat kell fenntarthatóvá tennünk. A kollektív fejlődés talmi ábránd csupán. Bármit értünk el, mi, emberiség – az nem a te, vagy az én, vagy a mi érdemünk, és hasonlóan, bármily fenntarthatóvá csiszoljuk is történelmi fejlődésünket, nem rajtunk fog múlni annak léte és biztonsága. Ez csupán a politikusok, a hatalom birtoklóinak parasztvakítása, miszerint mi, a Nép, együtt, blablabla. Ez csupán vámpírkodás és olcsó demagógia.

Bizonyos, hogy az Élet lenni akar, tehát az Életnek valamely formája azután is létezik majd, miután a jelenkor haláltánca beletaszítja az emberiséget a feneketlen mélységbe. Nem szabad bedőlni az -izmusok szószólóinak, végérvényesen el kell határolódni mindentől, amit a ma jelszavai képviselnek, mert nincsen közösségi összefogás, a legelszántabb küzdők is csupán magányos szellembokszot űznek. Egyetlen dolog létezik tömeges formában: az elhülyülés, és ez pontosan az, ami a politikai és pénzhatalom számára kívánatos. Ha ez ellen kívánsz tenni, roppant elszántnak kell lenned, hiszen biztosan kitaszít a társadalom a maga fősodrából. És sokunknak épp ez a célja, nem részt venni, elhatárolódni. Ezt megteheted csendes magányban kis családodat átkarolva, de megteheted hangos magányban is az emberiséget átkarolva.

A lényeg, hogy mentsd az irhád, mentsd a lelked, és az Isten szerelmére, el ne vessz!