10 perce tudtam meg, hogy rákos beteg vagyok. Egy rosszindulatú daganat kezében van az egész hátralévő életem. Most még a hír hatása alatt vagyok. Még nem gondoltam végig, hogyan fogom mindezt elmondani a családomnak, a feleségemnek. Nem tudom, hogyan mondjam el a munkatársaimnak, hogy tulajdonképpen egy élő hullával vannak együtt, aki hamarosan már nem lesz közöttük, mert meghal. Egyáltalán nem tudom, hogyan változik meg az életem, hogyan fogok bemenni a rendelőmbe. Nem tudom, hogyan fogom meggyógyítani a hozzám forduló betegeket, akik abban bíznak, hogy meg tudom őket gyógyítani... Pedig én is beteg vagyok... Vak vezessen világtalant? Egyelőre hazamegyek.

Eltelt egy nap. Feleségemnek még nem mertem elmondani. Úgy döntöttem, hogy bemegyek dolgozni. A rendelőmben leülök az íróasztal mögé. Már hallom, hogy egy öreg nénike jön be hangos köszönéssel. Meséli, hogy mi a baja. A szavakra nem tudok odafigyelni. „...reggel felkeltem, és itt...” „...már nem is nagyon érzem...” „...amikor ezt szeretném csinálni...” Elmosódottak a szavak. Nem tudom már felfogni azt, amit mond. Ránézek és csak azt látom, ahogy átváltozik egy vérszomjas állattá, de nem is látom pontosan. Ez nem is állat, ez egy ember hatalmas fénycsóva kíséretében megjelent. Ezzel a lendülettel meg is ütött. A földön feküdtem, amikor még meg is rúgott. Iszonyatos fájdalom lett rajtam úrrá, de élveztem, nem is tagadhatnám le. Meg akartam halni, mert elveszett az értelem. Hová lett az a rengeteg erőfeszítés? Miért kegyetlen a világ? Nem tudom, hová tegyem a betegségem. Nem tudom, hogyan folytassam tovább az életemet. Az értelem eltűnt belőle. Mi lesz a feleségemmel, ha én elmegyek. Ölni akarok, mindent el szeretnék pusztítani, mert én mindenható vagyok, engem nem pusztíthat el semmi sem. Akárki vagy is ott fent, én felmegyek és elpusztítalak. Nem uralkodhatsz felettem, mert én önmagam ura vagyok. Nem halhatok, mert én döntöm el a saját sorsom. Hidd el, ha elmondod a haldoklónak, hogy szép az élet, ha megtudja egy boldog pár, hogy szerelmük véges, ha megpróbálod elmondani egy vaknak, mindazt, amit látsz, akkor a fájdalom tetőzhetetlen lesz. Nekem ne mondd, hogy az élet szép, hogy használjam ki a maradék időt. Tudom, hogy úgy is értelmetlen az, amit csinálok. Eszembe jut egy számomra igen kedves zene, mely újra és újra csak a refrénjét dúdolja fülembe: „If I die tomorrow, I'd be alright, because I belive, that after we're gone, the spirit carries on!” Igen, hiába halok meg, nem halok meg teljesen, mert a lelkem az igenis továbbél. Ez az, amit senki sem vehet el tőlem. Nyugodtan fogok meghalni, mert bízom a túlvilágban. Bízom abban, hogy ott majd minden jó lesz, ott nem kell majd semmivel sem törődnöm, mert csak az örök tökéletes élmény marad számomra. Most pedig várom már a halálom. Kimegyek már kezemben a kés, lassan bőröm alá nyomom, a piros vérem elk...

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az õ ütemére.

Ez a fekete zongora.

Itthon ébredek fel, de már minden más. Feleségem mint egy idegen nő hozza az orvosságot ágyamhoz. Lázas vagyok. Alszom még egy kicsit, mert nem akarok felébredni. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz velem... Már számtalan napja vagyok bent a szobában. Nem törődve semmivel. Szükséges létem egyre kevésbé elégít ki. Most arra gondolok, hogy kimegyek egyet sétálni a környező hegyekbe. Megnézem, hol töltöttem életem nagy részét. Sétálok. Én sétálok. Átfut a millió gondolat a fejemen. Néhány dolog megváltozott az elmúlt napokban. Fontos lett számomra az életem. Járom az erdőt. Minden egyes fáról más és más emlék jut eszembe. Gyerekkorom legszebb és legkeserűbb élményei, amik azóta nem nagyon jutottak az eszembe. Miért lettem orvos? Most eljutottam egy olyan kérdésig, amit akkor is csak félénken tudtam megfogalmazni, amikor előttem volt a pályaválasztás. Most már látom magam előtt a teljes folyamatot. Az ember keresi önmagát, és nem találja meg. Azért akartam orvos lenni, hogy a mások szenvedését orvosolni tudjam, és ezáltal a saját lelkem legrejtettebb titkait is megfejtsem, és ne éljem az életem kétségek kereszttüzében. Rájöttem, hogy az én az mindig én marad, csak a szemlélet lesz más. Rájöttem, hogy eddig a halált csak a másik ember halálaként éltem meg. Én még sosem haltam meg. De most igen. Egy kis időre halott voltam. Most pedig a halál felé tartok. Tudom, hogy meg fogok halni, és ez alapjaiban rengeti meg a bensőmet. A halál többé már nem jelent számomra semmit. A halál azt jelenti számomra, hogy élek... és mindenki él...

Az élet az egy olyan dolog, amit meg kell védeni. Segíteni kell az embereket, hogy ezt a nagy kincset megtarthassák maguknak. Nem szabad, hogy értelmetlenül meghaljanak, mert az élet számukra, ha nem is tudják, egy értékes dolog. A segítség pedig szívből kell, hogy jöjjön, mert a szeretet a legfőbb erény, amelyet személyesen tudunk csak átadni az embereknek.„Beszélnek például a betegség tüneteiről. Olyan testi tünetekre gondolnak, amelyek megmutatkoznak, s a megmutatkozásban mint e megmutatkozók olyasvalamit indikálnak, ami maga nem mutatkozik meg.” El kell érni, hogy a betegséget ne csak a fizikai oldaláról közelítsék meg az emberek, hanem nézzék meg saját lelkük egészét, és lelkük egészségével gyógyítsák meg magukat. Az életük értékét kell nekik megmutatni. Az egészségüket csak ők tudják megtartani, én csak a végső esetben tudok segíteni, de az jó érzés. Már nem érdekel, hogy velem mi van, az a lényeg, hogy a hátralevő életemet a másik ember megsegítésével töltöm. Ez a legnemesebb, amit tehetek...

10 perce tudtam meg, hogy rákos beteg vagyok. Egy rosszindulatú daganat kezében van az egész hátralévő életem. Most még a hír hatása alatt vagyok...

(...és minden nap elölről...)

Irodalomjegyzék:

Ady Endre: A fekete zongora

Dream Theater: The spirit carries on

Martin Heidegger: Lét és idő

A mű szerkezete pedig Babits Mihály Az örök folyosó című műve alapján.