Egy képzeletbeli játékra hívom a kedves Olvasót. Kérem, olvassa el a következő beszámolót, és ítélje meg a vádlott bűnösségét. Ugyan nem lett belőle bírósági ügy, engem mégis érdekelne mások véleménye.
„Pedofil vagyok. Akár ezzel is vádolhatnának! Alaptalanul. Történt ugyanis, hogy egy 13 évesekből álló csoport vezetőjeként félreérthető helyzetbe hoztak. Hobbimból adódóan 10-14 éves gyerekekkel foglalkozom, s talán későbbi munkám során pedagógus is leszek. A vád szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen szakkört vezetek. A lényeges csak annyi, hogy tegezhetnek és hogy a sok beszélgetés közben jó kapcsolatom alakult ki a legtöbb gyermekkel. De ez is cél. Szóval térjünk rá a konkrét esetre. A hetedikesekkel idén kezdtük meg a 3. évünket. Az egyik kislány (aki közben egyre nagyobb és fejlettebb lett), nevezzük P-nek, elég kellemetlen helyzetbe hozott. A foglalkozás során sokszor ült mellettem, és mikor hozzám beszélt, többször is próbálta megsimogatni a vállamat vagy hozzámsimult. Ezek alig voltak észrevehetőek, s én minden esetben elhárítottam. Nem tulajdonítottam nagyobb eseményt nekik, hiszen sok oka lehet: vagy megszokott ez náluk (bár eddig nem viselkedett így), vagy tiszta szeretetre vágyik, vagy próbálgatja a nőiességét (szerintem ez a legvalószínűbb ennyi idős korában; kíváncsi arra, meddig tud elmenni, mit tud kiváltani belőlem). Ez még önmagában nem okozott problémát, de a véletlennek köszönhetően pont ezen az órán látszatra kivételeznem kellett vele. Ennek következtében egy másik lány a foglalkozás végén sértődötten hozzámvágta: „Végülis mindegy, hogy jövünk-e a jövő héten, neked az a lényeg, hogy a P-cskéd itt legyen. A kis szerelmed. P-cske jó ez így, jó ez úgy, jajj P-cském nem vagy fáradt?” A végét már parodizálásnak szánta. Ez a szerelem-ötlet nem tudom, honnan jött, egy felnőtt egyértelműen észrevette volna, hogy egy ilyen jelzés sem volt. De abban igaza volt, hogy a foglalkozáson több figyelmet fordítottam P-re. Hangsúlyozom, nem a személye, hanem a helyzete miatt tettem kivételt vele. Fáradtnak, letörtnek, kedvetlennek tűnt. A nehéz iskolakezdés miatt talán ő kevésbé tudott még visszaszokni a szorgos hétköznapokba, s a hét vége felé elég fáradt, ráadásul valószínűleg most volt a menzesze is (ami meglehetősen érzékenyen érinti az ilyen korú lányokat). Mivel nem nagy kedvvel dolgozott, ezért többször megkérdeztem:
- Neked is jó lesz így, P?
- Tudod velünk csinálni, P?
- Ha nincs kedved, nyugodtan ülj félre.
- Stb
Azaz emberként viselkedtem vele. A szó egyszerű és tiszta értelmében. Volt valaki, akinek éppen szüksége volt egy kis törődésre. Viselkedtem volna úgy, mint egy hideg és életunt tanár: „Nem az én problémám kicsim, oldd meg magad, de most dolgozz velünk, ami kötelező. Engem nem érdekelnek a kifogásaid. Kit érdekel, hogy meghalt a mamád, ma még meg gyakorolnod kell a holnapi dolgozatra…”. Mondtam volna ezt neki? Ezért van annyi probléma a fiatalokkal, mert mindenki negatívan áll hozzájuk, és nem segít nekik, csak megalázza őket. Én viszont tettem azt, amit a pedagógiai elvem parancsolt: embernek lenni a gyerekkel. Lehet, hogy még az is jólesett volna neki, ha megsimogatom a hátát. Bár nem tettem, de miért ne? Bűn lenne? Az is csak egy emberi érintés, egy hátsó szándék nélküli gesztus. Miért kell rögtön félreérteni? Ha a tisztelt bíróság tagjaihoz odafut a 13 éves gyermeke, hogy a lelkét bántja valami, akkor ön a jogszabálygyűjteményben keresné a megoldást? Nem az lenne az első, hogy kifejezi megértését, és együttműködési szándékát? Én is csak ennyit tettem: tudtára adtam, hogy megértem a problémáját és együttérzek vele. A többi csak félreértés..”
Eddig idéztem a vallomásból. Érdekes etikai problémákat vet fel: vajon mi a határ ebben a kapcsolatban? Tehet-e annyit a szakkör vezetője, mint a gyerek szülei? Vajon miért értjük félre rögtön az ilyen helyzeteket?
Majd még én is leírom a véleményemet, de most az olvasók ítéletére vagyok kíváncsi.
