Petőfi Sándor nevét meghallva majdnem mindenki sznobul elkezd bólogatni, és kissé affektálva dicsérni őt: „Óó, igen, Petőfi! Az egyik legnagyobb magyar költőnk…” Na és nekem pont ezzel van bajom! Ugyanis ez a bajszos fiatalúr nem volt nagyszerű ember, de még csak jó költő sem (arról nem is beszélve, hogy magyar sem teljesen)! Mégis a magyar társadalom jelentős része kritikai érzék nélkül mitizálja őt.
Kisszerű költészet, kisszerű jellem – a kisszerű magyaroknak, akik még büszkék is rá, hogy ez a maximum, amit befogadni képesek….
De hőssé válását az életrajzának köszönheti (rossz irodalmi érettségi tételek foglalkoznak is ezzel: Petőfi Sándor életének és költészetének összefonódása). Pedig ebben sincs semmi extra: egy történelmileg érdekes helyzetben élt, és volt olyan hülye, hogy feláldozza az életét. Sok művész megtette ezt nemesebb célokért is, de jelen esetben pár piás munkanélküli srác (mitikus nevükön: a márciusi ifjak) nem tudott mit kezdeni magával, és unalmukban hozzájárultak egy forradalom- és szabadságharc PR-munkálataihoz. Sajnos csak unalmas adatokat tanítanak meg az iskolában, a gondolkodást kevésbé fejlesztik, ezért nem jönnek rá az emberek, hogy ők nem sokat számítottak, hiszen egy jóval összetettebb politikai/gazdasági és társadalmi folyamat nem is igényelte az ő közreműködésüket. Nem baj, így legalább az emberek ész nélkül dicsőíthetik e „nemzeti hőseinket”. Bár ezt sem értem, hogy miért ilyen erőszakkedvelők az emberek. Szerintem semmi értelme nincs semmi erőszaknak és fölösleges halálnak.
Emlékszem, hatodik osztályos lehettem, amikor végérvényesen megundorodtam tőle. A nemzeti dalt kellett megtanulni, és nekem nem tetszett az a rész, hogy „sehonnaibitangemberkimosthakellhalninemmerkinekdrágábbrongyéletemintahazabecsülete”. Már gyerekként felháborodtam, hogy lehet valaki ennyire nyomi! Mert lehet, hogy rongy az életem, de még sok feladat vár rám az életben, amikkel értékesebb tevékenységet végezhetek, mint hogy hősileg meghalogatok. És igenis fontosabb a haza becsületénél nekem az, hogy a feleségemmel és a gyerekeimmel együtt éljek, és sok szép élményt éljünk át. Persze Petőfi komáék úgysem lettek volna képesek értékes életet élni, így aztán teljesen mindegy volt nekik, hogy meghalnak. Még jobb is így…
Bár az emlékük is kihalna az világból! Akkor talán értékesebb alkotásokat is ismernének az emberek. Mert bizony ma nagyon sokak irodalmi ismerete arra korlátozódik, hogy pár sort el tudnak mondani egy-két Petőfi-versből. És a legszomorúbb, hogy azt hiszik, ezek a irodalom legértékesebb és legminőségibb sorai! A 20. századi alkotásokat már meg sem értik…
Az egész jelenségről eszembe jut a pár éve lezajlott, „Nagy Könyv” elnevezésű esemény. Minden elemző büszkén mutogatta a statisztikát, hogy milyen népszerűek a társadalom körében a legnagyobb (?) magyar alkotások (pl. Egri csillagok, stb.). Akkor még középiskolásként fanyar mosollyal kikapcsoltam a beszámolót, mert tudtam, hogy az, hogy a legjobb tízben 5-6 általános iskolai kötelező olvasmány is szerepel, nem azt jelenti, hogy tényleg ilyen jó alkotások és ilyen sokan szeretik, hanem hogy a magyar társadalom zöme a felső tagozat óta nem olvasott más könyvet…
De ha olvasna is, nem értené meg, mert alacsony színvonalú Petőfi-féle műveken nőtt fel, így soha nem jön rá az összetettebb művészetek szépségére.
