Ön tudja, hogy kire bízza az alsó tagozatos gyereke tanítását? Nagyon kényes kérdés, hiszen ez az a kivételes életszakasz, amikor a gyerek minden erejét mozgósítani lehet a tanulásra, ismeretszerzésre és képességfejlesztésre, és egyáltalán nem mindegy, hogy aki ezt a felelősségteljes hivatást választja, helyt tud-e állni ebben a bonyolult feladatban. A következőkben egy kétlépcsős úton bemutatok ezzel kapcsolatban pár problémát. Ha nem akar elszomorodni és kétségbeesni, ne olvassa tovább!

Első lépés: kik jutnak be a tanító szakra?

Igazából bárki bejuthatna, mert az egyik legalacsonyabb ponthatárú szak. Ez két tényezőnek köszönhető: egyrészt még mindig nagyon sok tanítót képeznek (jóval többet, mint amennyire szükség van), másrészt az érettségizettek zömének nem vonzó szak, ezért a rosszabb képességűek jelentkeznek ide (akiket máshova fel sem vennének, mert olyan rossz a tanulmányi átlaguk). Az alkalmassági vizsgák is csak a látszat kedvéért vannak kiírva, senkit nem utasítanak vissza (nagy úr ám a fejpénz). Az se tévesszen meg senkit, hogy sokan azt mondják, hogy gyerekkoruk óta tanítók akarnak lenni, ugyanis legtöbbször ők a legkártékonyabbak (mert a lelkesedésük nem párosul szakértelemmel). Fiúkat csak elvétve lehet találni az előadótermekben (pedig milyen nagy szükség lenne a korosztályban a tartással rendelkező férfi-modellre). Annál több szerencsétlen lányt, akiket otthon mellőznek vagy a csúnyaságuk miatt a társadalom nem fogadja be őket. Ők is problémásak, hiszen ők azért mennek erre a szakra, hogy majd a gyerekektől megkapják azt a szeretetet, amire mindig is vágytak (persze ahhoz nem értenek, hogy ők hogyan tudják hatékonyan átadni a személyiségüket; arról nem is szólva, hogy nem biztos, hogy egy sérült személyiségnek kellene annyi gyerekkel dolgoznia). Sokan pedig csak a diploma miatt választják a szakot (van olyan is, aki utálja a gyerekeket), sok a szakközepes buta liba. A helyzet reménytelen: ezekszerint bukdácsoló emberek fogják felkészíteni a jövő értelmiségét, tudósát, a potenciális tehetségeket. Lehet, hogy az ön gyerekében nagy tehetség rejtőzik, de vegye észre, hogy így sosem fogják kihozni belőle azt…

Második lépés: kik kerülnek a pályára?

A tanítói diploma megszerzése nem jelenti azt, hogy el is helyezkednek a pályán (hála istennek). Szerencsére lemorzsolódik a legalsó réteg (akik nem is akartak ezzel foglalkozni), és sajnos a legfelső réteg is (a legjobbak maradnak elméletet oktatni, továbbtanulnak mesterképzésen, más állást keresnek). Így marad a középső, szürke réteg. Jobb esetben elszántak (bár közepesen hozzáértők), rosszabb esetben nincs más választásuk. Így azok fognak a gyerekeinkkel foglalkozni, akik tanulmányaik alatt nem igazán értették meg, hogyan kell pl. a kommunikációs képességeket fejleszteni, csak a tanár jóindulata miatt kapták meg rá a kettest-hármast. Na meg azok, akik a négy év alatt végig kipuskázták, hogyan „működik” a 6-10 éves gyerek. Csak reménykedhetünk, hogy lesz annyi felelősségtudatuk, hogy ha gyerekekkel foglalkoznak, ismét előveszik a jegyzeteiket, hogy meg is értsék végre azt.

És még egy utolsó probléma, ami miatt a legjobb tanítók sosem fognak gyerekekkel foglalkozni (ők azok, akik a szomszéd kisgyereknek 1,23 perc alatt elmagyarázzák, amit a tanító néni 2 hónap alatt nem tudott átadni). Ez pedig a tanítók anyagi és társadalmi meg nem becsültsége. Könyörgöm, mikor fog egy tehetséges diplomás 80ezer forintos fizetésért éjszakákig gürcölni? Ezért nem vállalja el a hivatását egyébként az a pár fiú sem, akik végigcsinálták (hiszen nekik a családot is fenn kell tartaniuk valamiből)…

Csekély remény

Tehát a helyzet nem rózsás, de szerencsére mindig vannak kivételes példák. Minden iskolában akad egy-két kiváló pedagógus (de annál több kontár is). Én azt javaslom, hogyha a gyereket iskolába íratják, akkor elsősorban a leendő tanító(néni)t ismerjék meg! Mert lehet bármilyen modern technológiájú az iskola, de akkor is az számít, hogy emberileg mit kap ott a kiskölök!