Az esélyegyenlőség kérdésének lényege, hogy a társadalomban kialakult egyenlőtlenség átöröklődik vagy sem a generációk között. Leegyszerűsítve: egy rossz családi körülmények közé született gyermek szintén rossz körülmények között fog élni (ha felnő) vagy lesz lehetősége kilépni/továbblépni?
A tehetséggondozás lényege, hogy ne hagyja elveszni azon egyének képességeit, akik valamilyen területen az átlagost meghaladó teljesítményt nyújtanak. Biztosítsa a képességeik maximális kibontakoztatási lehetőségét (megjegyzem, minden gyermek esetében igaznak kellene ennek lennie).
Mindkét feladat elsődleges színtere a mi kultúránkban az oktatás, hiszen ez felel az egyén és a társadalom alakulásáért. Mind a kettő feladat fontos, és hasznosságuk belátható.
Az „esélyegyenlőség megteremtése” varázsszó kimondásával elnyomják az értékesebb egyéneket. Azért tartom a tehetséget értékesebbnek, mert ő a társadalom számára potenciális erőforrás, míg a hátrányos helyzetű sok esetben csak élősködő eltartott. A társadalom mégis azokra a csoportokra fókuszálja az erőforrásait, akikbe nem érdemes befektetni, mert nem fognak hasznot hozni (persze el lehet mondani, hogy humánusak voltak – ha ez is ér valamit…). Megtörténhet ma Magyarországon az az eset, hogy adott kar egyik legjobb átlagú hallgatóját nem veszik fel a kollégiumba, mert először a hátrányos helyzetűekkel töltik fel a szobákat. Mondom, ez csak azért zavar ennyire, mert aki nem tesz semmit (1,3-as átlagú hátrányos hallgató éjjel-nappal bulizik, és nem is oda való), azt előnyben részesítik azzal szemben, aki a feladatát becsülettel elvégzi (nem is akárhogyan). Úgy érzem ez a társadalmi igazságtalanság, mert ez születési előjogokra épül. Ha sikeres akarok lenni, akkor szülessek rossz körülmények közé (szegénynek, cigánynak, féllábúnak) és máris egész életemben mindent megkapok erőkifejtés nélkül, csak utaljak az esélyegyenlőségre? Ha pedig normális körülményekkel rendelkezem, és jó képességekkel, akkor tűrjem tétlenül, hogy a kemény munkámat semmibe veszik??
A felsőoktatásban ez kimondottan nevetséges helyzeteket okoz. Már a felvételi elbírálás bosszantó: miért kapnak ilyen alapon többletpontot egyes réteghez tartozó hallgatók? Hát nem a tudás számít? A felsőoktatás nem tömegeknek szól, hanem a kiemelkedő képességűeknek! Akkor miért adogatják ajándékként olyanoknak, akik nem odavalók, csak azért, mert hátrányos helyzetűek? Miért erőltetik olyanoknak is, akik nem is elég okosak hozzá, ráadásul nem is érdekli őket az adott szak?
Aztán ott van a pénzügyi része a dolgoknak. Ezt is a tehetséges hallgatók szívják meg: ilyen meg olyan támogatásokra meg el a pénz, s a minőségi munka elismerésére már nem sok marad. Szomorú dolog, ha egy tehetséges, de szegény diák nem tud felsőoktatásba járni, de ezt oldja meg ő valahogy (ott a diákhitel). Mert sokszor azt látom, hogy „szegény” hallgató a szociális támogatásokból 2-3.000 forintos koktélokat iszogat. Erre adják neki a pénzt? Igazából nem jó ez így, mert a tényleg fontos dolgokat kellene elérhetővé tenni (pl. olcsóbb koleszdíj, ingyenes könyvtár – ez adott is), mi más kell még neki. Azért szerettem mindig is a szegény embert, mert jobb esetben megtanul küzdeni és a céljaiért erőt kifejteni.
Ha a kis képet megnézzük, kiderül a félreértés forrása. Nagy tévedés, hogy mindenkinek ugyanabba a célba kell elérnie! A feladat csak annyi, hogy mindenki rajthoz tudjon állni, nem több! Vagy az ügyesebbeket lőjük le, hogy szegény lassúnak is legyen sikerélménye? Abszurdum! Miért ugyanoda kéne eljutnia mindenkinek? Miért nem fogadjuk el a pluralizmust, azt, hogy az út számít, és ez sokaknak más. Mindenki a maga céljához érjen el (hétköznapi pedagógiai szavakkal: mindenki a saját plafonját érje el)! Persze ehhez nem az a megoldás, hogy alacsonyra tesszük a plafont, mert azt mindenki eléri. Ez olyan, mint a holland tulipánok: egy csúnya nagy gép levágja azokat a tulipánokat, amelyek nagyobbra nőnek, és így érik el, hogy a képeslapokon látott egységes virágmezők jöjjenek létre. Ez zajlik az oktatásban is: megcéloznak egy közepes szintet, és a lemaradókat ahhoz zárkóztatják fel (az ügyesebbek meg így jártak, alkalmazkodjanak ehhez). Nem tűnik senkinek fel, hogy ebben a helyzetben a tehetséges gyermek tragikus elnyomásba kerül (nem foglalkoznak vele)?!
Arról nem is beszélve, hogy ez az egész természetellenes: az emberek közötti különbséget nem kívülről kellene megbolygatni! Ha egy egyén képes maga megváltoztatni a sorsát, akkor tegye, de ha nem, akkor maradjon úgy!
