Képzeljünk el egy eltúlzott látomást egy gyárról, ahol a futószalagok mellett arctalan emberek milliói végzik megállás nélkül ugyanazt a monoton munkát. Nincs arcuk, csak egy széles mosoly (smile) a szájuk ősi helyén, amit az üzembe való belépésükkor pecsételték oda (de az is lehet, hogy már így születtek – talán genetikailag öröklődik?). Ha egyáltalán még érzelmeknek lehet nevezni a bennük lejátszódó fiziológiai változásokat, akkor az valami öröm-szerű érzés. Ezt a hatást a gyár (nem személy, intézmény!) érte el, hosszú és fáradtságos befolyásolási és elszemélytelenítő hatásokkal. A munkások élvezik az életüket, mert azt hiszik, nekik ez a lehető legjobb, és kiváltságos helyzetben vannak. Mosolygó rabszolgák…

Elég negatív kép, mi? De sajnos kicsit sem irreális. A gyárat XXI. századnak nevezik és a  „Fogyasztói Társadalom”-nak kikiáltott tanács vezeti, a munkások pedig a hétköznapi emberek, azaz mi vagyunk.

------FINE-------

Ebben a cikkben ennek a kicsit sem pozitív képnek a hatásmechanizmusaiból szeretnék felvillantani pár jellegzetességet. Próbálom megmutatni az egész eredetét, nevezetesen a birtoklás utáni vágyat. Továbbá azt, hogy ez a kényszer miben mutatkozik meg napjainkban (bár erre számos példa található mocsokdream cikkeiben). Arra azért nem vállalkozok, hogy megmagyarázzam az okát, esetleg utalást teszek rá. Az is további cikkek témája lesz, hogy hogyan élünk ebben a világban.

Az ember szeret birtokolni. Ez fajspecifikus, azaz csak ránk jellemző. És mivel sosem elégül ki a vágy, egyre nagyobb mértékűvé válik (mindig újat és újat, többet és többet akarunk birtokolni). Persze több szintje van a birtoklás után vágyunknak: tárgyakat, másokat (hány kapcsolatot tesz tönkre, hogy a másikat birtokolni akarjuk), tudást, igazságot. Az utóbbi kettővel még nincs is akkora gond (bár egyes nézetek szerint ez meg lehetetlen), a baj ott kezdődik, hogy az emberek 93%-a (nem reprezentatív statisztikai adat) a legprimitívebb szinten megragad, azaz a tárgyak, fizikai dolgok birtoklásánál. Elgondolkodhatunk azon, hogy vajon mennyit ér az az élet, ahol csak ezen javak megszerzése a cél? Az emberek fokmérője csak a birtokolt tárgyak összességével / értékével mérhető? Az, hogy milyen gondolataim vannak, nem számít semmit, mert azt nézik meg először (és másodszor, harmadszor…is), hogy mim VAN? Az vagyok, amit megeszek / megveszek / birtoklok?

Sokan bizony benne élnek ebben a hazugságban, és ez irányítja az életüket. Keressünk csak pár olyan tényezőt, amit az ember megtesz azért, hogy ezt a hazug képet fenntartsa, és elnyerje olyan embertársai elismerését, akikkel semmilyen viszonya nincs. Inkább elhanyagolja a családját, barátait, a valódi emberi kapcsolatait. Pluszmunkát vállal, adósságokba keveredik, hogy megteremtse az anyagi hátterét a birtoklási vágyának. És még hősként kiállltja: „Mennyi mindent megteszek, hogy a családomnak mindene meglegyen!” A kisgyerekének és a feleségének nem kell az a „minden” (ha meg mégis, az annál rosszabb), elég pár kedves szó, közös program, közös nyelv, megértés stb.

És az a legszörnyűbb következménye, hogy az ember függővé válik. Aki birtokol, az fél elveszteni a vagyonát. Aki fogyaszt, az rabszolga annak ellenére, hogy a szabadság illuzórikus álhatása alatt áll. Azt hiszi, ő dönt, választ, pedig csak mindenféle külső manipulálások bábja. A reklámok mesterségesen gerjesztenek szükségletet („Lehet, hogy jó, amid van, de van ennél még jobb, még újabb. Lehet, hogy jó a 3 éves kocsid, de ha igazán értékes akarsz lenni, vegyél újat.” stb.). Ennek a kivédése csak reális önismerettel, kritikus gondolkodással, létező életcélokkal, értékekkel lehetséges.

A nyelvben megjelenő változások is követik a gondolkodás változását: a korábbi igés szerkezetek helyett egyre több a birtoklást kifejező szerkezet. Pl. „most van egy órám, találkozhatnánk”; „van egy ötletem”; „van egy problémám” (ki az, aki azt használja, hogy gondban vagyok?).

Vagy vegyünk egy másik esetet. Az emberek többsége hajlandó arra a logikátlan tettre, hogy a birtoklás kedvéért kisajátít valamit. Így egy olyan tárgyat, amely természetes környezetében értékes, képes kiszakítani onnan, és bevinni a saját életébe, szobájába stb. Persze azt már nem veszi észre, hogy megfosztva környezetétől a tárgy elveszti eredeti jelentését, jelentőségét. Ezért találom ezt ellentmondásosnak. Azért, mert birtokol valamit (esetleg uralkodik is rajta – bár legtöbbször az ilyen tárgy uralkodik a birtoklón), még nem az övé annak a lényege. A lényeg önálló, objektív, megfoghatatlan, birtokolhatatlan. Szerintem tudni kell elengedni az értéket, mert csak akkor élhetem át a varázsát a vele való találkozásnak. Csak akkor érték az számomra, ha tudom, hogy tőlem független, és nem az én irányításom alatt áll. Erre a jelenségre igen jó példa akár az állatkert is. Mennyivel nagyobb élmény az, ha egy erdei séta során szembenéz velem egy őzike, majd elfut, mint az, ha kimegyek a kertembe és nézegetem a ketrecben tárolt befogott állatot.

A cikk vége felé eljutok oda, ahol minden más kezdődik. A fogyasztói társadalomnak láthatóan az egyik legjelentősebb kiváltója a birtoklás utáni vágy. A fogyasztás is a birtoklás egyik formája. Ráadásul a legelemibb, legprimitívebb formája. Hiszen aki így cselekszik, nem képes filozófiai távlatokban gondolkodni, hanem csak a legegyszerűbb fizikai síkon él. Így az emberek azon lelki szükségletét, hogy átfogják a világot, annak értelmét, a legfőbb Igazságokat, azok ezt csak ezen az állati szinten képesek megtenni. Nevezetesen bekebelezik, azaz szimbolikusan magukévá teszik a világot az evés, ivás során. („Der Mensch ist, was ißt.”)

A fentebb felvázolt folyamatoknak a végső következménye a fogyasztás-centrikus szemlélet, a fogyasztói társadalom kialakulása.

----Da capo al Fine---