Előfordul az a hétköznapi helyzet, hogy valaki valakinek engedelmességgel tartozik. Olyan értelemben gondolom ezt, hogy ha egy főnök vagy szülő megkéri az alkalmazottját, vagy gyerekét, akkor az megteszi azt, amit kérnek tőle. Kötelességekben élünk, szabadság nincs. Ez mindenki számára egyértelmű talán. Akárhogy is ellenkezünk mindig van valamilyen feladatunk, aminek elvégzését zsigerből kötelezőnek érezzük. Tegyük fel, hogy el is végezzük a feladatot, hogy elégedett legyen velünk az, aki a feladatot kirótta ránk. Kötelességekben élni korántsem olyan egyszerű, de korlátlan szabadságot nyújthat. Ezt már kifejtettem korábban.
Ha egy emberre kötelességek hárulnak, akkor több lehetőség is adódik a felfogásra.
1) Lehet arról szó, hogy egyszerűen nem fogadom el, és elküldöm a kurva anyjába az illetőt, és dacból nem végzem el a kötelességem. Ez nyílt lázadásmód, teljesen elfogadható lehetőség szempontjából, de vajon van-e értelme? Túl sok nincs, mert az ellenkezés általában valamilyen retorziót vált ki az emberekből, és hát a retorziót nem nagyon tűrjük jó kedvvel. Arról nem is szeretnék beszélni, hogy mennyire eredménytelen a retorzió minkét féllel szemben. Az, aki nem végezte el a feladatot, az negatív dolgokat szenved el, míg a feladatkiadó arra van „kényszerülve”, hogy negatívan járjon el. Ez a világ rendje. Természetesen előfordulhat a retorziónélküli lehetőség is, de az nem sok eredményre vezet. A lényeg, hogy a lázadós esetben mindkét fél rossznak érzi a kötelességet.
2) Másik lehetőség a teljes közöny. Elvégzem, mert rám hárult a feladatnak a megoldása, és nem is szeretnék bonyodalmakat. Talán mondanom se kell, hogy ez a leggyávább, legvisszataszítóbb dolog a világon. Nevezhetjük diszkrét seggnyalásnak.
3) Harmadik lehetőség, ami számomra a legokosabb döntésnek tűnik, a halk lázadás. A feladatot úgy oldjuk meg, hogy közben arra gondolunk, hogy ha nem oldanánk meg ezt a feladatot, akkor teljességgel megszakadna egy vonal, és azt az az ember nem nagyon szeretné, aki a feladatot ránk bízta. Fogalmazhatok úgy is, hogy szívességet teszünk neki, hogy elvégezzük a feladatot. De itt még nincs vége. Így kialakul egy alá-fölérendeltséges viszony, ami kicsit paradox, és igencsak kihangsúlyozza látszólag az egymásrautaltságot. Ő adja a feladatot, tehát felettem van, viszont én végzem el, ezért ő van alárendelve nekem, mert ha nem végezném el, akkor ő hátrányba kerülne. Viszont, ha ilyen alapon nyugodna az egyszerű emberi kapcsolat, akkor gyakorlatilag a világ sehol sem tartana (bár lehet, hogy a totális őskáosz, ahogy a felvilágosultak korában néhányan írták, a társadalmi szerződés előtti idők, jó közérzetet biztosítanának egyes anarchiára éhes embereknek) Viszont mégsem oda-vissza dolog ez az alá és fölé, mert az egész a feladat elvégzőjén áll vagy bukik.
Nyugodtan lehet bármelyiket választani. Viszont a hatalmat a kezedben csak úgy tudod érezni, ha az utolsó lehetőséget választod. Bár belső stresszt is okozhat akár, mert az elfojtott dolgok, ha nem törnek elő valamilyen formában, akkor veszélyesek tudnak lenni. Mosolyogva a hatalom birtokában elvégezni a feladatot örömteli és egyben félelmetes dolog. De egyben biztosan élvezet, ahogy tudod, hogy a ha nincs elvégezve a feladat, akkor bizonyos hiányt okozol, és a feladat feladójának nem kenyere semmilyen hiány. Végülis te leszel az, aki uralkodik a másik felett, nem fordítva.
Ezzel a kis írással csak fel szerettem volna vázolni azt a helyzetet, hogy az ember kacér, ironikus mosollyal is el tudja végezni a rárótt feladatokat, még akkor is ha a feladatot meghatározatlan adta fel…
