Napjainkban a sok szektás és kisegyházas hitbuzgóság mellett megtalálható az ateisták népes csoportja is. Kezdjük talán azzal, hogy mit is jelent ateistának lenni. A lényeg, hogy nem hisznek semmilyen természetfeletti erőben, istenségben, nevezzük bárhogyan. Vagy azért nem hisznek, mert nem látják bizonyítottnak a tényt, vagy azért nem, mert egyszerűen csak nem hisznek. Ez a "nem-hit" lehet azért, mert nem foglalkoztatják ilyen dolgok, teljesen hidegen hagyják. De pont ellenkezőleg is elképzelhető a dolog, valaki pusztán azért lesz ateista, mert túlságosan is sokat foglalkozott az ilyen dolgokkal.
Véleményem szerint az ateizmus teljesen megegyezik a teizmussal, ha annak a szemszögéből nézzük, aki hisz, vagy nem hisz. Ugyanis mindkét esetben hisz az illető. Csak egyik esetben istenségben, másik esetben a semmiben. Ha valaki ténylegesen tud hinni, tehát tökéletes a hite, akkor azt kell, ogy mondjam, hogy teljesen mindegy, hogy miben hisz.
Ezt gondolom, de mégis kicsit ellentmondásba ütközöm, ugyanis feljebbvalónak tartom azt a gondolatot, hogy valaki valamiben hisz, és nem a semmiben, tehát, ha valaki teista. Az ember gondolkodik (általában). Gondolkodása, élete során eljut számos olyan problémához, amelyet teljesítenie kell, meg kell oldania. Ha foglalkozik a problémáival, akkor rájön, hogy nem lehet nagyon megoldani őket, illetve nem is megoldani, hanem memagyarázni. Sokat foglalkozik ezekkel a dolgokkal, akkor a végén teljesen kétségbeesik. Miért is van ez az egész? Az ember tökéletlen, ezt mindnki tudja, és természetesen közhely is. Mivel tökéletlen ezért képtelen mindent megmagyarázni. A magyarázatot egy idő után arra fogja, hogy van valami felsőbb erő, ami megfogalmazhatatlan, nevezzük például istennek. Ez az abszurdum az egészben. Egy megfogalmazhatatlan, meghatározatlan dolog magyarázza, értelmezi az ember számára a helyzetet. Mint egy kapaszkodóléc. Ezek a teisták, de vannak, akik ragaszkodnak, ahhoz hogy van mindenre észszerű magyarázat, és nem hagynak fel azzal, hogy azt meg is találják. A feljebbvalóságot, felsőbrendűséget azért mondom, mert foglalkozik a problémával, és egy olyan magasságba jut el, ami már szinte felfoghatatlan, és éppen ezért már átadja magát annak az értékrendnek, amit az istenhit képvisel. Természetesen ez egy idealizált állapot, mert szerintem igen kevés olyan ember van, aki ezt a szintet eléri, ugyanis vannak olyanok is, akik csak megmagyarázzák maguknak, hogy ezen már bőven gondolkodtak, de tulajdonképpen eszük ágában sem volt. Belemagyarázzák magukba, hogy gondolkoztak ezen, pedig nem. Ugyanez igaz a másik oldalra is. Könnyelműségből azt állítják, hogy van, vagy nincs. Csak hogy tartozzanak valahová a kettő közül. De mondanom sem kell ez a legrosszabb állapot, mert ez nem ingázás a kettő között, hanem primitivizmus, aminek negatív értelmét talán nem kell ecsetelnem. Oka? A társadalom annyira más problémákra helyezi a hangsúlyt, hogy már ezek a gondolkodási dolgok "elavultak". A gondolkodás kiment a divatból, és éppen ezért kevesen is teszik azt, vagy csak annak látszatát keltik.
A hit és a nem-hit sokszor egybeolvad. Személyes ismerőseim között is van/vannak olyanok, akik egyszerűen annyira ateisták például, hogy tökéletes keresztények benyomását keltik. Hogy mitől ez a dolog az talán az ellentétek összemosódásából következik, de ebbe majd talán máskor mennék bele.
Összefoglalásként: Az ateista is hisz, de még nem jutott el oda, (és ez nem lenézés), hogy beismerje magának ezt. Az élet dolgai pedig ingázást is okozhatnak a két állapot között, mert a gondolkodásunk témája, formája nem állandó, mert számos dologtól függnek, számos dolog irányítja őket, olyanok is, amikre nem is gondolnánk...