Sajnos a mai globalizálódó világban az emberi kapcsolatok egyre jobban elhidegülnek. Ennek legnagyobb károsultjai az idős emberek, a nyugdíjba vonultak, hiszen a többévezredes funkcióik (pl. felhalmozott tudás és élettapasztalat átadása) mára érvényüket vesztették. Sokak számára nyűg, kolonc az ilyen ember, pedig lehetne ellene mit tenni. Különösen káros, hogy fölöslegesnek érzik magukat, ugyanis az eriksoni pszichoszociális fejlődéselmélet szerint ennek az életstádiumnak az a legnagyobb kihívása, hogy megtalálják az integritást, és ne essenek kétségbe az eddigi életükkel kapcsolatban. Megpróbálják korábbi tapasztalataikat értelmezni és meggyőzni magukat, hogy az életük értelmes volt. Sok szempontból van probléma az idős emberekkel (pl. gazdasági ellátás, egészségük…), itt most a lelki életük problémáival foglalkozunk.
Mi vezet odáig, hogy egy idős ember ennyire elhanyagolja magát, leépüljön? Mert nem csak egészségügyi, vagy neurobiológiai elváltozások okozzák ezt. Még nyugdíjba vonulása előtt átesett az ún. fészekhagyási szindrómán, amikor is a gyerekei kirepültek a családi fészekből, és önálló életbe kezdtek. Ez azért rossz, mert egy szociális szerepet veszt el (nevezetesen a szülői teendőket), és hirtelen megszakad az eddigi feladata (pl. csak kettejükre kell főzni, nem kell korán kelni, hogy bepakolja a szendvicset, stb…). De az igazi megpróbáltatás még csak ezután jön. A nyugdíjba vonulás még drasztikusabb változásokat hoz az életébe. Megszűnik a munkahelye (ezért nem érzi már magát fontosnak, sőt azt érzi, hogy az ő munkájára semmi szükség). Szép lassan megszűnik szinte az összes munkahelyi kapcsolata (már az időjárásról is alig tud kivel beszélgetni). Ezek oda vezethetnek, hogy elkezdi magát elhanyagolni, bezárkózik a négy fal közé, agresszív és mogorva lesz. Természetesen különböző megküzdési stratégiákkal reagálhat erre a helyzetre (hiszen sokan le tudják küzdeni ezt a problémát).
Nagyon jó, ha a nagyi kötöget, a papa pedig barkácsolgat, szerelget, avagy a kerttel foglalkoznak (már ha van). Az agyuknak is fontos, hogy folyamatosan ingereljék (pl. keresztrejtvény, könyv), hiszen ami nem funkcionál, az elsorvad.
Csak az a baj, hogy ezen tevékenységek közben is kudarc érheti őket, hiszen már nem annyira pontos és precíz a kezük, már egyre gyorsabban fáradnak. Ezek azt a szörnyű érzést okozzák, hogy már nem vagyok ura magamnak. És sajnos a családtagok is sokszor kihasználják őket (gondoljunk a kunyeráló unokákra, akik addig kedvesek vele, amíg megkapják az ötezrest; vagy a családtagok, akik elvárják, hogy ő mosogasson, takarítson, hiszen úgyis annyi szabadideje van)…
Pedig nagyon könnyen lehetne kialakítani valami ilyesmi idilli helyzetet. Hiszen érdekes történeteket tudnak mesélni a múltból. Például a kedves olvasó tudja, hogyan ismerkedtek össze a nagyszülei? Sőt a gyereknevelésben és a kislurkók szocializációjában is fontos szerepet töltenek be. Ők folyton beszélgetnek a gyerekkel, mesélnek neki (ezzel nyelvi és illemi mintákat adnak át), kérdezgetik őt (így lehetősége van a gyereknek az önkifejezés és a szociális interakció gyakorolgatására) stb. A helyzet az sajnos, hogy a szülők is inkább berakják a gyereket a bugyuta tévé elé, mintsem hogy elengednék a vidéki nagyszülőkhöz egy hétre. Hallottam olyan szülőt, aki azzal érvelt, hogy itt a hűvös szobába nem éri semmi baj a gyereket, bezzeg egy falun annyi veszély van, akár a fáról is leeshet…
Persze sok öregember feltalálja magát, és kitalál olyan dolgokat, amivel megvédheti a lelki szükségleteit. Mindenkinek alapvető igénye, hogy emberek között legyen. Ezért buszoznak, piacoznak, járnak templomba, orvoshoz annyit az idős emberek. Hiszen ott emberek között lehetnek, beszélgethetnek másokkal. Ráadásul még adnak is magukra ilyenkor (megfürödnek, szépen felöltöznek, igényesen kommunikálnak…). A baj csak akkor kezdődik, ha már nem akarnak senkivel kapcsolatba lépni, elhanyagolják magukat. Tegyünk ez ellen, beszélgessünk pár szót velük az utcán! Hiszen felelősek vagyunk értük!
