Az embernek van egy csodálatos képessége: az élete során megszerzett információkból képes felépíteni egy új egységet (gondolatot, élményt, vizuális képet, történetet, figurát stb.). Ez a végtermék ebben az összefüggésében nem létezik a valóságban, azonban az egyén számára (majdnem) valóságosként hat. Nevezzük ezt a tettet teremtő képzeletnek (vagy fantáziának), aminek sok köze van a kreativitáshoz (hiszen attól függ, hogy az alapelemeket hogyan kombináljuk). De rengeteg gondolati műveletet is a belső képzelet segítségével végzünk el (pl. mentális forgatás).

Azonban sajnos a fogyasztói társadalom dehumanizáló hatása roncsolja ezt a tulajdonságunkat. Egyre kényelmesebb világban élünk, ahol egyre kevesebb dolgot kell megtennünk nekünk, mert más személy/tárgy elvégzi helyettünk. Márpedig ami nem funkcionál, az nem is fejlődik, sőt visszafejlődik. Így jár a gondolkodás, memória és a képzelet is. Ma már kevés dolgot kell magunknak elképzelni (pl. megkapjuk a TV-ben készen), és ezért a fogyasztásra manipuláló világ felelős. Természetesen az egyén felelőssége, hogy ellen tud-e állni ennek. Nézzük a problémákat pontokba szedve:

I, Eleve a teremtő képzelet kialakulása akadályozott. Gondoljunk a gyerekekre, akik készen megkapják a Barbie-babát (megjegyzés: torz női szerep-modell), és még húsz hasonló játékot. Ezeknek a gyerekeknek megkötik a szüleik a fantáziájukat (pedig jót akarnak), ami így nem fejlődik. Mennyivel jobbak voltak a szegény parasztgyerekek csuhébabái (azzal tudott kislányt, felnőtt nőt vagy öregasszonyt is játszani), mert rákényszerültek arra, hogy egy egyszerű tárgyra vetítsenek mindenféle képzeletet. De az a városi kisfiú is szerencsés, aki csak pár fakockával rendelkezik (mert rákényszerül arra, hogy a fakockából teremtsen ágyút, fiút, autót, repülőt, dinoszauruszt stb…). Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a sok játékkal rendelkezőknek nem lesz fantáziájuk, csak az övék nem lesz annyira kreatív…
Azért ördögi kör ez, mert ebben az életkorban még nem sokat tehetünk a saját sorsunk alakulásáért.

II, Említettem, hogy korábban megszerzett információkból / átélt élményekből építkezik a képzelet. Na most ezek száma is erősen megcsappant, mióta a modern világban nem csinálunk mást, csak beülünk a tévé és a számítógép elé. Igaz, hogy ott is információkat szerzünk, de azok nem olyan erősek, mint a valóságban átélt séta a mezőn. Így kevesebb elemszámot nehezebb variálni, aminek a következménye a képzelet beszűkültsége.

III, A vizuális ingerdömping (TV, plakátok, szórólapok stb.) elveszi a lehetőséget a belső vizualitás fejlődésétől. Mint a gyerekek esetében, itt is készen kapnak mindent a felnőttek, így nem ők teremtenek. Ezt a folyamatot erősíti az is, hogy az emberek nem olvasnak ma már (gondolom közvetlen következménye ennek). Pedig az aktív befogadás, míg a tévézés csak passzív. Szerencsétlen gyerekek pedig egyre kevesebb élő szöveget hallanak (csak a gagyi rajzfilmeket látják)…

IV, A rohanó világban egyre felületesebb lesz minden. Ugyanannyi idő alatt (?) egyre több mindent szeretnénk megtenni, ennek az a következménye, hogy mindent (így a megfigyeléseinket is) elnagyoljuk. Próbáljunk meg válaszolni arra, hogy milyen füle van a német juhászkutyának, vagy hány ablak van a szüleink szobájában. Nem is olyan könnyű, ugye? És milyen gyorsan végzi el az olvasó képzelete a következő műveletet: Milyen betűt kapunk, ha egy N betűt 90°-kal elforgatunk?

A képzelet tehermentesítése elég sok negatív hatással jár (pl. nem tudjuk elképzelni a tananyagot, nem tudunk műalkotásokat befogadni stb.), de tehetünk ellene: eddzük a saját és gyermekeink képzeletét!