Gyakran találkozunk azzal a kérdéssel, hogy ki számít szabad embernek a mai világban. A fanatikus globalizációellenes emberek a legpesszimistább emberek, mert azt állítják, hogy ma már minden ember korlátozott. Ugyanezt állítják a keleti vallások hívei, akik a testet egyenesen börtönként fogják fel. Vannak, akik pedig a legszabadabb embereknek hiszik magukat csakis azért, mert piros tarajuk van… Valaki pedig nem is foglalkozik a problémával, mert nem érdekli, vagy csak nem vesz tudomást róla, mert nincs meg arra a képessége, hogy gondolkozzon a saját életéről.
Most egy olyan szabadságfogalmat szeretnék felvázolni, amely tisztán intellektuális úton bontakozik ki mindenféle vallási fellengzőség nélkül. A szabadság kérdése az ifjúság nagy kérdése. Kamaszkorban az ember szembesül azzal a problémával, hogy ő egy szabad ember, és keresi önmagát. Nyílt kérdéssé válik a felnőtté válás során a szabadság. Mondják sokan: „Ha 18 éves leszek, akkor már azt csinálok, amit akarok.” Valóban? NEM. A szabadság eddig csak arról szólt, hogy minél engedetlenebb a szülőkkel szemben, és azt hiszi, hogy bármit megtehet. Beleássa magát mindenféle divatirányzatokba, akik azt mondják magukról, hogy ők mennyire szabadok, mert végső soron mindegyik divatnak ez a lényege. „Valósítsd meg önmagad! Legyél te az egyéniség! Legyél szabad!” Azzal persze senki sem foglalkozik, hogy pont ezzel van a legjobban beskatulyázva az ember. Nem vehet fel más cuccot, amit éppen szeretne, mert akkor már nem emós, vagy nem diszkós, hanem egy áruló. Teljes szabadságkorlátozás. Ez természetesen az emberben úgy jelenik meg, hogy ő mennyire szabad.
A szabadság az ember számára 18 éves korban olyan fogalommá válik, mellyel csak úgy dobálózhat. Már nincsen ember, aki neki parancsolhatna. Itt jöhet a probléma. Ugyanis van egy állam bácsi, akinek vannak törvényei. Mikor ütközik bele a szabadság a törvénybe? Nem vagyok tisztában a mai magyar törvényekkel, illetve alkotmánnyal, de valami ilyesmi lehet benne: „Addig tart az ember szabadsága, ameddig a másik emberét vagy a sajátját nem sérti.” Elnézést attól, aki esetleg ért hozzá, de talán nem tévedtem olyan nagyot. Az embernek alkalmazkodnia kell ehhez az egész társadalmi berendezkedéshez. Bizonyos emberek azt hiszik magukról, hogy szabadok, de valójában csak azt a térrészt használják ki szándékosan, amelyet a törvény nem tilt. Sokszor ezek az emberek, akik nagyon szabadnak hiszik magukat, nincsenek tisztába a szabadság fogalmával. Saját szabadságukat teszik kis zárkába. De akkor beszélhetünk-e korlátlan személyi szabadságról. Végül is igen. Mert bárki lerészegedhet, vezethet autót, süthet almás sütit. De például nem ölhet embert… Korlátozódik az ember szabadsága, ha nem ölhet embert? A törvény egyértelműen elutasítja ezt a magatartásformát. Mit kell tenni, ha valaki embert akar ölni. Szabadakarat? Erre azt válaszolnám, hogy rossz a kérdés. Mi a köze az emberölésnek a szabadsághoz? Szerintem a szabadság kérdése nem köthető tettekhez. Mert erre válaszolhatnánk, hogy már a világ maga korlátoz bennünket, mert nem tudunk repülni, meg ha széllel szemben pisálunk, akkor valószínűleg pisisek leszünk.
Sarkítva a dolgokat, eljutottunk egy olyan kérdéshez, ami tulajdonképpen így is megfogalmazható: „Egy kerekesszékes ember lehet-e legalább annyira szabad ember, mint egy élsportoló? Lehet. De nem tud fára mászni, meg rohanni a nagyvilágba. Nem a tettek a lényeg. Mi a közös a mozgássérült és az egészséges ember között? Mindkettőnek vannak tulajdonságai. Ez például egy fontos közös pont. Sőt vannak a tulajdonságaiból kifolyólag talentumai is. Egyéni szempontból mindenkinek van tehetsége, teljesen mindegy, hogy miben. Amikor a szabadság kérdését feszegetjük, akkor nem a másikhoz kell viszonyítani, hanem önmagunkhoz. Ha felismerjük a saját tehetségünket, akkor azokat a lehető legjobban ki is tudjuk használni. Ez a szabadság egyik fontos eleme.
De van még egy probléma. Gyakran kell kötelezettségeket teljesítenünk, így dolgozni, vagy esetleg segíteni a szülőknek. A szabad ember ezeket nem mint kényszerű dolgokat fogja fel, hanem a személyes szabadságával élve kényszer nélkül oldja meg, de nem alávetve magát a sorsnak. Ez nem alávetés. Ha valaki elfogadja, és érzi a szükségességét a kötelezettségnek, akkor már nem nevezhető korlátoltnak.
A fentiekből következik, hogy minden olyan ember, aki más embert követ, az egységesítő mozgalmak részese, az a korlátolt emberek közé tartozik. Nem szabad az, akinek hosszú haja van, és szakálla, és blekkmetált hallgat, ha az nem tetszik neki, vagy csak elhiteti magával azt, hogy az tetszik neki. Nem szabad az az ember, aki minden nap részegen tántorog haza a diszkóból, és siránkozik, ha épp aznap nem fekszik le a kutyáján kívül vele senki. Korlátozott ember az, aki a világfájdalmat érzi magán, és szomorkodik, mert nem volt még köze igazi fájdalomhoz. A média elvárásai mind szabadságot korlátozó tényezők, mert nem az ember saját akaratából végzi azt, amit csinál, hanem máséból, még ha az a más nem is nevezhető meg.
