Negatív

Ön tudja, hogy kire bízza az alsó tagozatos gyereke tanítását? Nagyon kényes kérdés, hiszen ez az a kivételes életszakasz, amikor a gyerek minden erejét mozgósítani lehet a tanulásra, ismeretszerzésre és képességfejlesztésre, és egyáltalán nem mindegy, hogy aki ezt a felelősségteljes hivatást választja, helyt tud-e állni ebben a bonyolult feladatban. A következőkben egy kétlépcsős úton bemutatok ezzel kapcsolatban pár problémát. Ha nem akar elszomorodni és kétségbeesni, ne olvassa tovább!

Első lépés: kik jutnak be a tanító szakra?

Igazából bárki bejuthatna, mert az egyik legalacsonyabb ponthatárú szak. Ez két tényezőnek köszönhető: egyrészt még mindig nagyon sok tanítót képeznek (jóval többet, mint amennyire szükség van), másrészt az érettségizettek zömének nem vonzó szak, ezért a rosszabb képességűek jelentkeznek ide (akiket máshova fel sem vennének, mert olyan rossz a tanulmányi átlaguk). Az alkalmassági vizsgák is csak a látszat kedvéért vannak kiírva, senkit nem utasítanak vissza (nagy úr ám a fejpénz). Az se tévesszen meg senkit, hogy sokan azt mondják, hogy gyerekkoruk óta tanítók akarnak lenni, ugyanis legtöbbször ők a legkártékonyabbak (mert a lelkesedésük nem párosul szakértelemmel). Fiúkat csak elvétve lehet találni az előadótermekben (pedig milyen nagy szükség lenne a korosztályban a tartással rendelkező férfi-modellre). Annál több szerencsétlen lányt, akiket otthon mellőznek vagy a csúnyaságuk miatt a társadalom nem fogadja be őket. Ők is problémásak, hiszen ők azért mennek erre a szakra, hogy majd a gyerekektől megkapják azt a szeretetet, amire mindig is vágytak (persze ahhoz nem értenek, hogy ők hogyan tudják hatékonyan átadni a személyiségüket; arról nem is szólva, hogy nem biztos, hogy egy sérült személyiségnek kellene annyi gyerekkel dolgoznia). Sokan pedig csak a diploma miatt választják a szakot (van olyan is, aki utálja a gyerekeket), sok a szakközepes buta liba. A helyzet reménytelen: ezekszerint bukdácsoló emberek fogják felkészíteni a jövő értelmiségét, tudósát, a potenciális tehetségeket. Lehet, hogy az ön gyerekében nagy tehetség rejtőzik, de vegye észre, hogy így sosem fogják kihozni belőle azt…

Második lépés: kik kerülnek a pályára?

A tanítói diploma megszerzése nem jelenti azt, hogy el is helyezkednek a pályán (hála istennek). Szerencsére lemorzsolódik a legalsó réteg (akik nem is akartak ezzel foglalkozni), és sajnos a legfelső réteg is (a legjobbak maradnak elméletet oktatni, továbbtanulnak mesterképzésen, más állást keresnek). Így marad a középső, szürke réteg. Jobb esetben elszántak (bár közepesen hozzáértők), rosszabb esetben nincs más választásuk. Így azok fognak a gyerekeinkkel foglalkozni, akik tanulmányaik alatt nem igazán értették meg, hogyan kell pl. a kommunikációs képességeket fejleszteni, csak a tanár jóindulata miatt kapták meg rá a kettest-hármast. Na meg azok, akik a négy év alatt végig kipuskázták, hogyan „működik” a 6-10 éves gyerek. Csak reménykedhetünk, hogy lesz annyi felelősségtudatuk, hogy ha gyerekekkel foglalkoznak, ismét előveszik a jegyzeteiket, hogy meg is értsék végre azt.

És még egy utolsó probléma, ami miatt a legjobb tanítók sosem fognak gyerekekkel foglalkozni (ők azok, akik a szomszéd kisgyereknek 1,23 perc alatt elmagyarázzák, amit a tanító néni 2 hónap alatt nem tudott átadni). Ez pedig a tanítók anyagi és társadalmi meg nem becsültsége. Könyörgöm, mikor fog egy tehetséges diplomás 80ezer forintos fizetésért éjszakákig gürcölni? Ezért nem vállalja el a hivatását egyébként az a pár fiú sem, akik végigcsinálták (hiszen nekik a családot is fenn kell tartaniuk valamiből)…

Csekély remény

Tehát a helyzet nem rózsás, de szerencsére mindig vannak kivételes példák. Minden iskolában akad egy-két kiváló pedagógus (de annál több kontár is). Én azt javaslom, hogyha a gyereket iskolába íratják, akkor elsősorban a leendő tanító(néni)t ismerjék meg! Mert lehet bármilyen modern technológiájú az iskola, de akkor is az számít, hogy emberileg mit kap ott a kiskölök!

Végre a mai napnak is vége van… Mit csináljak, nem is tudom, valami buliba kellene menni, hogy végre kikapcsolódjak, meg elmúlt a menzim is, tehát ez az egy hét pasi nélkül már nagyon kiidegelt. De előtte a fontos feladat, még az utcán vagyok, rágyújtok egy cigire, vagy kettőre, attól függ, hogy mikor jön a következő villamos. Mást igazából nem tudok tenni, nem tudom magam mással elfoglalni, meg itt az utcán ezen kívül napközben lehetne bármi mást is csinálni??? Nini, mekkora vicces sznob gyerek, öltönygatyában. Istenem, mekkora szerencsétlenségek sétálnak a földön. Na végre megjött a villamos.

Hazaérkeztem. Felmegyek msnre, mert valakit kell találnom, aki eljön velem este bárhova is. Áááá, Kati online! Bár a múltkor összevesztünk, meg tulajdonképpen nem is vagyunk olyan jó barátnők, megint jönne a hülye csili-vili cuccaival, amilyenek mellesleg nekem is vannak, csak az enyémek nem cikik, mint az övék. Na megjött Balázs is. Ekkora egy taplót még nem hordott hátán a föld, de jó dumája van, meg leszámítva a fejét egészen normálisnak néz ki. Meg is szólítom, hátha eljön velem. Na nem, mert a végén még azt hiszi, hogy akarok tőle valamit, maximum csak egyet dugni, de akkor azt már rögtön félreértené. Megjött Tunda is. Végre egy barinő, na jó, annyira nem vagyunk jó viszonyban, hogy barinő legyen, csupán egy barátnő, de arra tökéletes, hogy elmenjek vele. Így is, úgy is csúnyább nálam, nem annyira menő, így rögtön előnyben leszek majd a csávókkal szemben. Ó, nem ér rá. Most kivel menjek el? Ezt nem hiszem el, senkivel sem tudok elmenni, hogy utána aztán otthagyjam és elmenjek valami sráccal, senki sem kíván ehhez asszisztálni. Nagyon dühös lettem. Egy cigi. Minek is? Ja, majd elfelejtettem, azt mondják a TV-ben, hogy lenyugtat, bár nem hiszek benne, de mégis szívom, vagy hiszek benne? Már nem is tudom, a TV-ben igazat beszél általában a köznép, meg ott mindenki cigizik amúgy is. Nem baj, nem tudok mást csinálni, egy szál, nem szál…

Közben megtaláltam az én emberemet, Dzsudit. Meg is beszéltük, hogy 9kor találkozunk az egyik kocsmánál, ahová bemegyünk alapozni, mert menők vagyunk, és egy buliba teljesen józanul nem lehet menni, azt nem illik. Mit vegyek fel? Ez nem jó, a végén még azt hiszik, hogy apáca vagyok, ez a farmer sem jó, mert túl bő, és nem látják a seggem a srácok. Ez a miniszoknya jó lesz, pont minden látszik, aminek kell, de mégis kihívó, tuti rám fog ugrani minden srác, aztán majd válogathatok, hogy melyik legyen a kiválasztott az estéhez. Felső is megvan, mély dekoltázs, bár kicsik a melleim, egy kis szivacs, hadd basszam át az engem bámuló srácokat, no így már tökéletes is a polcolás, tiszta bomba vagyok. Hol a festék? Mert ugye többféle színben kell pompáznom, mert alapjában véve az arcom ocsmány, de ezt nem láthatja meg senki, egy új arcot festek magamra, engem véletlenül se lássanak meg, mert akkor ki fog velem baszni? A vakolat kész, egy cigi még belefér, hogy legyen egy kis füstszagom a parfüm mellett, még a végén kilógok a kocsmában levő közösségből, ami reményeim szerint majd ott fog létrejönni, mert biztos lesz majd ott valami ismerős, aki konkrétan arra lesz jó, hogy semleges témákról beszélgessünk, és társaim legyenek az alapozásban, a bekúrás kezdetében, amúgy tökre nem érnek semmit azok az emberek, de mindegy erre jók.

Kész is vagyok. Indul a mandula. Rögtön egy feles, mert röviddel kell kezdeni az estét, hogy azért meg legyen az értelme, meg aztán ha a kevésbé tömény felől haladok a rövid felé, akkor nem biztos, hogy fogok hányni, mert az aztán fontos, hogy legyen valami, amit majd később a többieknek tudok mesélni. Végülis ez egy alap egy beszélgetésben, hogy ki mennyiszer baszott be, és hányszor hányt. Fontos. Bár utálok inni is, meg hányni is, nem tehetek mást muszáj. Ott az a boros kancsó. Vajon igyak belőle, vagy ne? Inkább iszok, úgyis mindenki iszik, bár utálom ezt a bort, de muszáj. Hogy a szar bor izét eltöröljem egy cigi… Utána még egy mert kínálnak, másét jobb szívni, mint a sajátomat. Hát ez van smucig vagyok, de így olcsóbban jövök ki. A piák nagy részét sem én vettem szerencsére. Érzem végre a hatását az alkoholnak. Valóban felemelő érzés, ahogy az érzékszerveim össze-visszamosódnak, és már felszabadultak a gátlásaim. Nem tudok mást csinálni, én kizárólag így tudok kiszabadulni a mindennapok fogságából, így tudok csak lazítani, mert máshogyan nem vagyok képes. Meg ugye ez a közösség által elfogadott állapot, máshogy szóba sem állnának velem. Múltkor is volt egy csaj, aki nem ivott, és próbált kommunikálni a többiekkel, de valahogy nem tudott bekapcsolódni a társalgásba. Hát sajnálom szegénykét, de ismernie kellett volna a társasági szabályokat, nem pedig különcködni.

Már egy ideje beszélgetek egy sráccal, és mivel részeg vagyok, ezért mindenen röhögök, pedig lehet, hogy nem is viccesek, a témáink nagyjából, hogy ki mennyit ivott eddig, és hogy milyen típusú italt. Más téma egyelőre nem jut eszembe. Bár beszélhetnénk Poe költészetéről is, ami engem nagyon érdekel, de nyílván, biztosan nem lenne erre senki sem vevő, hisz inni jöttünk. Lassan kezdem észre venni, hogy a srác erőteljes utalásokat tesz, hogy emnjünk baszni. Nem az esetem, de lassan 3 óra, és én már nagyon kész vagyok, hihetetlenül sokat ittam, és hihetetlenül részeg vagyok, most már jöhetne egy menet. Gyors meg is beszéltük. Ja, de van valami bibi, baszki hánynom kell. Szétokádtam a wc-t. Van rágóm, van, helyes, mehetek vissza a sráchoz. Na menjünk gyorsan bárhova, akárhova essünk túl a dolgon, aztán viszlát mai nap. Hát kis fasza van, de azért leszopom, hagy örüljön. De szar, baszki, de manapság ez már beletartozik a szexbe, nem ellenkezhetek, mert a végén még otthagy. Na gyere dugd be a picsámba a faszodat, igen, jó gyorsan, közben oda kéne figyelnem arra, hogy orgazmust is színleljek, mert ebből ugyan nem lesz semmi, de hogy az ő imidzsét, meg a sajátomét is fenntartsam eljátszom, jó színész vagyok ilyenben. Na végre menzi után megint egy újabb pasi, egyszer majd összeszámolom… Ja szia, izé, ja igen Robi, ja nem bocsi Peti!

Mindenki azt látta rajtam remélem, hogy jól éreztem magam, mert egy ilyen fergeteges buliban nem lehet nemjólérezni magát az embernek. Holnap meg fájni fog a fejem, alig bírok majd felkelni, de nem baj, megérte.

Petőfi Sándor nevét meghallva majdnem mindenki sznobul elkezd bólogatni, és kissé affektálva dicsérni őt: „Óó, igen, Petőfi! Az egyik legnagyobb magyar költőnk…” Na és nekem pont ezzel van bajom! Ugyanis ez a bajszos fiatalúr nem volt nagyszerű ember, de még csak jó költő sem (arról nem is beszélve, hogy magyar sem teljesen)! Mégis a magyar társadalom jelentős része kritikai érzék nélkül mitizálja őt.

Kisszerű költészet, kisszerű jellem – a kisszerű magyaroknak, akik még büszkék is rá, hogy ez a maximum, amit befogadni képesek….

A költészetét nem kritizálom, abban újított egy-két területen, bár felejthetőt. Tehát nem több irodalomtörténeti érdekességnél, mégis tömve van az iskola vele. Alsó tagozatban még elmennének a versei, de miért ilyen színvonalon aluli költeményekkel untatják a felsősöket és a középiskolásokat? Ki kellene őt törölni az irodalmi kánonból, mert sokkal érettebb, virtuózabb és több mondanivalóval rendelkező költők művein keresztül kellene megszerettetni a művészetek ezen ágát a fiatalsággal. Ez azért zavar, mert elég alacsony színvonalú költészetről van szó (értsd: mindenki megérti minden sorát), és megelégszenek az emberek ennyivel.

Az esélyegyenlőség kérdésének lényege, hogy a társadalomban kialakult egyenlőtlenség átöröklődik vagy sem a generációk között. Leegyszerűsítve: egy rossz családi körülmények közé született gyermek szintén rossz körülmények között fog élni (ha felnő) vagy lesz lehetősége kilépni/továbblépni?
A tehetséggondozás lényege, hogy ne hagyja elveszni azon egyének képességeit, akik valamilyen területen az átlagost meghaladó teljesítményt nyújtanak. Biztosítsa a képességeik maximális kibontakoztatási lehetőségét (megjegyzem, minden gyermek esetében igaznak kellene ennek lennie).
Mindkét feladat elsődleges színtere a mi kultúránkban az oktatás, hiszen ez felel az egyén és a társadalom alakulásáért. Mind a kettő feladat fontos, és hasznosságuk belátható.

A gondom a következő: nem megfelelőek az arányok. Pontosabban: a mai világban a hátrányos helyzetűeket a tehetséges, jó képességű egyének kárára részesítik előnyben.

„Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala.”

Az emberi kommunikáció hajdanán rendületlen volt. Minden szabadon áramlott a két fél között. Az emberi kommunikáció két ember között zajlott le. Éva nem tudott még msnezni Ádámmal. Beszélgettek egymással, együtt háltak, együtt teremtették meg a saját környezetüket, egzisztenciájukat. A kommunikáció mögött az önreflexió elveszett. Nem szégyelltek semmit önmagukban, őszinték voltak, ahogy ezt a paradicsomi állapotot általában fel szokás vázolni.

Az embernek van egy csodálatos képessége: az élete során megszerzett információkból képes felépíteni egy új egységet (gondolatot, élményt, vizuális képet, történetet, figurát stb.). Ez a végtermék ebben az összefüggésében nem létezik a valóságban, azonban az egyén számára (majdnem) valóságosként hat. Nevezzük ezt a tettet teremtő képzeletnek (vagy fantáziának), aminek sok köze van a kreativitáshoz (hiszen attól függ, hogy az alapelemeket hogyan kombináljuk). De rengeteg gondolati műveletet is a belső képzelet segítségével végzünk el (pl. mentális forgatás).

Előző írásom közben/után felvetette egyik olvasónk (Mandula) a következő néhány kérdést:

„Szerinted van szabad akarat? Vajon mennyire megszabott egy ember sorsa? És mennyi az a pici, amit változtathat rajta? És vajon ezt tudatosan teszi? Vagy öntudatlanul, ösztönösen sodródik egy "starttól a cél" eléréséig?” (Mandula)

Egy fontos idézet az előző írásból:

„Mivel csecsemőkorodtól fogva fokozatosan térsz a tudatodhoz, válsz függetlenné, változol, körülmények vibráló váltakozásával te magad is változol, de a múltad nem. Ezért ott van mindig az a hátad mögött, és Te csak egyre kevesebbet tudsz magadon változtatni, mert egyre fogy az időd. És mivel az életed elején nem vagy döntőképes, a körülményeket nem tudod változtatni minden esetben, ezért nem Te döntöd el, hogy ki vagy, hanem az adott. Te csak változtatni tudsz picit rajta. Te csak el tudod dönteni, hogy mivé szeretnél válni.” (Szilveszteri újjászületés)

Elmúlt a szilveszter!
Gyors helyzetjelentés, amit ilyenkor mindenki akar tudni:

Sok: - Mennyire basztál be?
Én: - Semennyire.
Sok: - Akkor nem is hánytál?
Én: - Nem, sőt nem is ittam.
Sok: - Akkor meg hogyan élvezted a bulit???
Én: - Anélkül is tudtam élvezni.
Sok: - Nanemááá?!

Nyílván sokak számára a hatalmas bulit, a hatalmas részegeskedést, a hatalmas, minél illegálisabb robbanószerkezeteket, az smsküldözgetést, esetleg még a himnuszt jelenti a szilveszter. Mégsem erről szeretnék beszélni/írni.

“Fölragyogott ránk a szent nap,
jöjjetek, nemzetek, és imádjátok az Urat,
mert nagy fényesség szállt le a földre.”
(Alleluja-vers Karácsony ünnepi miséjéből.)

Eljött, ahogy minden évben el szokott jönni, a karácsony! Hurrá-hurrá mindenki megveheti a tömérdek ajándékot, amit a szeretteinek, vagy éppen rokonainak szánt. Fogynak a műszaki cikkek, fogy a csomagolópapír, fogynak a díszek, fogy a hal, fogy az öröm és a szeretet…

Szeretnék felvázolni két folyamatot, amelyek alapjaiban teljesen ugyanazok, csak a környezet más. Az alapja az, hogy a szülők nem foglalkoznak a gyerekükkel, és így vagy úgy a gyerek kívánságai mind teljesülnek, bár azokat egyrészt nem is érdemelné meg, másrészt meg nem kell érte gyakorlatilag semmit sem tennie. Íme a két eset:

Érdekes dolgot találtam most reggel az interneten. Egy nagyon érdekes írást, amely néhol issé ezoterikus, de az tény, hogy rendkívül elgondolkodtató, és szerintem aktuális is. Valamint érdemes róla vitázni is! Íme:

"A halál, az elmúlás tabu egy olyan korban, amikor az individuum már-már isteni jogokat követel – mit követel, önkényesen szerez meg – magának. Az Élet Urai vagyunk, az Univerzum Büszkesége, a felegyenesedett emberiség. Halál nincs, az elmúlás nem az én ügyem, a elbukó pedig egyszerűen átlépendő. Az élet megy tovább, mondják.

Mostanában nagyon felkapott ügy az otthonszülés. Nos lényegében ebben az esetben arról van szó, hogy a szülő(k) valamilyen indíttatásból kifolyólag nem egy kórházi szobában, nem is egy magánrendelői helyiségben hozzák világra gyermeküket. Nyílván azért érdekes ez számunkra, illetve a legtöbb ember számára, mert a megszokottól eltérő, nem szokványos eseményről van szó, és hát különlegesnek érzik az emberek, vagy legalábbis több figyelmet szentelnek rá, mert más.

Nem szeretem a szavakat. De a mondatokat sem, sőt lényegében az egész jelrendszertől irtózom. Pedig sokat használom, talán az átlagnál jóval többször és ügyesebben is. De csak azért, mert rászorulok, függök tőle. Legszívesebben a sarokba dobnám, meghagynám a történelemnek ezt az elavult rendszert, de nem tehetem, mert még mindig ez a legjobb lehetőségem arra, hogy kifejezzem önmagamat, akaratomat, vágyamat, gondolataimat. Ez a legbeváltabb módja a kapcsolatteremtésnek és –tartásnak is. Rá vagyok utalva, nehezen lennék meg nélküle…

Egy képzeletbeli játékra hívom a kedves Olvasót. Kérem, olvassa el a következő beszámolót, és ítélje meg a vádlott bűnösségét. Ugyan nem lett belőle bírósági ügy, engem mégis érdekelne mások véleménye.

Nem is olyan régen láttam a 300 című filmet, amelyet egy barátom ajánlott. Szükség is volt az ajánlásra, mert másképp meg sem néztem volna. Teljesen korrekt történet, teljesen jó megoldások. Nekem nagyon tetszett főleg ez az agyoneffektelt látványvilág. Kicsit elgondolkoztam a film után. Ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem: Mit is jelent hősnek lenni? Hogyan lehet valaki hős? Ma miért nem születnek hősök?