Ön tudja, hogy kire bízza az alsó tagozatos gyereke tanítását? Nagyon kényes kérdés, hiszen ez az a kivételes életszakasz, amikor a gyerek minden erejét mozgósítani lehet a tanulásra, ismeretszerzésre és képességfejlesztésre, és egyáltalán nem mindegy, hogy aki ezt a felelősségteljes hivatást választja, helyt tud-e állni ebben a bonyolult feladatban. A következőkben egy kétlépcsős úton bemutatok ezzel kapcsolatban pár problémát. Ha nem akar elszomorodni és kétségbeesni, ne olvassa tovább!
Első lépés: kik jutnak be a tanító szakra?
Igazából bárki bejuthatna, mert az egyik legalacsonyabb ponthatárú szak. Ez két tényezőnek köszönhető: egyrészt még mindig nagyon sok tanítót képeznek (jóval többet, mint amennyire szükség van), másrészt az érettségizettek zömének nem vonzó szak, ezért a rosszabb képességűek jelentkeznek ide (akiket máshova fel sem vennének, mert olyan rossz a tanulmányi átlaguk). Az alkalmassági vizsgák is csak a látszat kedvéért vannak kiírva, senkit nem utasítanak vissza (nagy úr ám a fejpénz). Az se tévesszen meg senkit, hogy sokan azt mondják, hogy gyerekkoruk óta tanítók akarnak lenni, ugyanis legtöbbször ők a legkártékonyabbak (mert a lelkesedésük nem párosul szakértelemmel). Fiúkat csak elvétve lehet találni az előadótermekben (pedig milyen nagy szükség lenne a korosztályban a tartással rendelkező férfi-modellre). Annál több szerencsétlen lányt, akiket otthon mellőznek vagy a csúnyaságuk miatt a társadalom nem fogadja be őket. Ők is problémásak, hiszen ők azért mennek erre a szakra, hogy majd a gyerekektől megkapják azt a szeretetet, amire mindig is vágytak (persze ahhoz nem értenek, hogy ők hogyan tudják hatékonyan átadni a személyiségüket; arról nem is szólva, hogy nem biztos, hogy egy sérült személyiségnek kellene annyi gyerekkel dolgoznia). Sokan pedig csak a diploma miatt választják a szakot (van olyan is, aki utálja a gyerekeket), sok a szakközepes buta liba. A helyzet reménytelen: ezekszerint bukdácsoló emberek fogják felkészíteni a jövő értelmiségét, tudósát, a potenciális tehetségeket. Lehet, hogy az ön gyerekében nagy tehetség rejtőzik, de vegye észre, hogy így sosem fogják kihozni belőle azt…
Második lépés: kik kerülnek a pályára?
A tanítói diploma megszerzése nem jelenti azt, hogy el is helyezkednek a pályán (hála istennek). Szerencsére lemorzsolódik a legalsó réteg (akik nem is akartak ezzel foglalkozni), és sajnos a legfelső réteg is (a legjobbak maradnak elméletet oktatni, továbbtanulnak mesterképzésen, más állást keresnek). Így marad a középső, szürke réteg. Jobb esetben elszántak (bár közepesen hozzáértők), rosszabb esetben nincs más választásuk. Így azok fognak a gyerekeinkkel foglalkozni, akik tanulmányaik alatt nem igazán értették meg, hogyan kell pl. a kommunikációs képességeket fejleszteni, csak a tanár jóindulata miatt kapták meg rá a kettest-hármast. Na meg azok, akik a négy év alatt végig kipuskázták, hogyan „működik” a 6-10 éves gyerek. Csak reménykedhetünk, hogy lesz annyi felelősségtudatuk, hogy ha gyerekekkel foglalkoznak, ismét előveszik a jegyzeteiket, hogy meg is értsék végre azt.
És még egy utolsó probléma, ami miatt a legjobb tanítók sosem fognak gyerekekkel foglalkozni (ők azok, akik a szomszéd kisgyereknek 1,23 perc alatt elmagyarázzák, amit a tanító néni 2 hónap alatt nem tudott átadni). Ez pedig a tanítók anyagi és társadalmi meg nem becsültsége. Könyörgöm, mikor fog egy tehetséges diplomás 80ezer forintos fizetésért éjszakákig gürcölni? Ezért nem vállalja el a hivatását egyébként az a pár fiú sem, akik végigcsinálták (hiszen nekik a családot is fenn kell tartaniuk valamiből)…
Csekély remény
Tehát a helyzet nem rózsás, de szerencsére mindig vannak kivételes példák. Minden iskolában akad egy-két kiváló pedagógus (de annál több kontár is). Én azt javaslom, hogyha a gyereket iskolába íratják, akkor elsősorban a leendő tanító(néni)t ismerjék meg! Mert lehet bármilyen modern technológiájú az iskola, de akkor is az számít, hogy emberileg mit kap ott a kiskölök!




Az esélyegyenlőség kérdésének lényege, hogy a társadalomban kialakult egyenlőtlenség átöröklődik vagy sem a generációk között. Leegyszerűsítve: egy rossz családi körülmények közé született gyermek szintén rossz körülmények között fog élni (ha felnő) vagy lesz lehetősége kilépni/továbblépni?
Ez a kép úgy önmagában bemutatja a politikának a néphez való alkalmazkodását. Természetesen nem kis iróniával fűszerezve. Nézzük meg a képet jobban. Egyértelműen leesik, hogy a fő téma egy 2D-s figura, aki tulajdonképpen tüntet egy 3. vagy esetleg egy magasabb számú dimenzióért. A tüntetése értelmetlen. A tüntetése eredménytelen lesz minden bizonnyal. A mai világban, a mostani Magyarországon az emberek kimennek tüntetni, de egy idő után megunják, ahogy fletó is mondta, és hazamennek. Kimennek gyakorolni az alkotmányos jogaikat, sokan némán nyílvánítják ki véleményüket, okan pedig ordibálva, mindenki a maga módszereivel. De hiába ordibálnak, hiába tüntetnek, a politika az egészre szarik, ahogy kell. Egyedül az érdekli a politikusokat, hogy megszavazzák őket, utána a lehető legtöbbet zsebre vágják, utána a lehető legrosszabb állapotba hozzák az országot, ha esetleg az ellenzék kerül legközelebb hatalomra, akkor legyen mit fikázni. Értelmetlen minden emberi véleménynyílvánítás, minden demokratikus szavazat, minden demokratikus többség, mert sokszor hát az egység dönt, a többség nyal című vígeposz működik. Persze always look on the bright side of life, de itt se a habos oldalát, se szaros oldalát nem lehet nézni az országnak, mert senkit sem érdekel. A nemtetszés, vagy a tetszés éppúgy nem érdekel senkit, mint ahogy az egyik szegedi utcában felfestett néma tüntető néma tüntetése, aki bár tudja, hogy nem lesz soha többé egy tizeddel sem több dimenziója, mégis kiáll és tüntet egy abszurd dolog ellen/-ért, és senkit sem érdekel, az élet megy tovább...